A pedagógus-helyzet

(Az alábbi szöveg az Élőlánc, a NOE és a PDSZ által szervezett közoktatási konferencián 2008. május 30-án elmondott hozzászólás szerkesztett változata)

Nyugodt, kiegyensúlyozott hangot ne várjon senki tőlem. Pályám elején, pályám közepén is azt hallhattam kutatóktól, hogy a tanárok hivatástudatára inkább szokás hivatkozni, mint a feltételeket biztosítani. Most, pályám kétharmadánál azt hallom, hogy tanárokat vernek, köpnek, rúgnak, osztálytársak megölik egymást, tanárt kirángatnak a kocsiból és halálra vernek. Félek, hogy pályám végén már annak se lesz hírértéke, ha unatkozó fiatalok városrészeket gyújtanak fel. Nincs kétségem afelől se, hogy ezen városgyújtogatások idején egy kis klubban konferenciát fognak tartani az iskola általános válságáról, megfogalmazva, hogy lassan-lassan talán javítani kellene a tanárok helyzetén… Nyugodt, kiegyensúlyozott hangot ne várjon tőlem senki most, május 30-án, egy eszeveszett, elmebeteg, idióta tanév végén, ahol időm felét az utcán töltöttem az eredeti és a velünk összevont iskolám között közlekedve, pisitócsákon keresztül bejutva pisiszagú tantermekbe, málladozó tornatermekben ingyen próbálva műsorokat, heti harminc órában nyomulva elhagyatott, szétesett, tartását vesztett, de emberi hangra vágyódó osztályokban, pluszmunkákat vállalva családfenntartói célzattal stb.

„A Hivatal, természete szerint, aktákban, adatokban gondolkodik. A tanítás-nevelés folyamatának tartalmait csak töredékesen – s korántsem hitelesen – tükrözhetik, hiszen az iskolának gyökeresen más a természete. A pedagógia művészet […] Ám mit kezdjen a Hivatal azzal, ami művészet is? Aktásítja, önnön természete szerint. […] A helyzet paradox: minél tisztességesebben kívánja végezni a Hivatal saját munkáját, annál inkább akadályozza a tanárokét.

[…]

A Tudomány elméletet termel […] de nem a gyakorlattal való kölcsönhatásban, azzal egyenrangú partnerként, hanem fölötte. Ameddig a tanító-nevelőmunka gyakorlata nem középpont, ahol megmérettetik Hivatal és Tudomány, hanem puszta végrehajtó egy bonyolult hierarchia legalsó fokán; ameddig a tanár fölöttesei szemében nem képzett szakember, hanem gyanús egzisztencia, akinek szakadatlanul dokumentálnia kell, hogy ért ahhoz, ami pedig tanult mestersége; ameddig a szolgálati szabályzatok sokasága azt sugallja, hogy készítőik hivatalból tévedhetetlenek, végrehajtóik azonban hivatalból ostobák; addig az iskola csak töredékesen felelhet meg pótolhatatlan fontosságú társadalmi funkcióinak.”

Ezt a szöveget Beke Kata írta 1984-ben a Mit ér az ember, ha tanít? című publicisztikájában. Persze mondhatnánk azt, hogy naná, egy diktatúrában így működhet az iskola, de hát mi, akik a Szinte Már Tökéletes Demokráciában élünk, hagyjuk a Beke Kata-szövegeket másra…

Megmutattam a címet néhány kollégámnak: „A pedagógus-helyzet”. Egyikük lakonikus tömörséggel annyit mondott: „Hát, szar.” A másik kicsit durvábban válaszolt, hadd ne idézzem szó szerint… sajnos tökéletesen fejezték ki magukat, és mélységesen egyetértek velük.

Mi lehet a háttere ezeknek a nagyon negatív véleményeknek?

Hadd hívjam segítségül Beke Kata idézett mondatait, hátha a távolabbról való szemlélődés pontosabban világít rá a helyzetre.

„Ám mit kezdjen a Hivatal azzal, ami művészet is? Aktásítja, önnön természete szerint. A helyzet paradox: minél tisztességesebben kívánja végezni a Hivatal saját munkáját, annál inkább akadályozza a tanárokét.” A probléma nem változott, csak a mérték. Talán nem tévedek: a cikk megírásának idején nem volt akkora pénzbeli eltérés a Hivatal és az iskola között, ma már a pénzbeli különbség is számottevő, ebből adódóan a helyzet paradox volta csak nőtt. Vajon a kompetencia-mérés elsődleges célja a kompetenciák mérése, vagy pedig pénzszerzés? Vajon az, hogy most bejelentették: felülvizsgálják és átalakítják az érettségi rendszerét, nem arról szól-e, hogy ugyanazok, akik néhány éve kidolgozták a rendszert, újra éhesek: jól meg fogjuk fizetni munkájukat megint. Hogy ez demagógia lenne? Lehet. De sajnálatos, hogy a magyar oktatásügyben nem lehet olyan demagógiát megfogalmazni, amely egyértelműen cáfolható lenne.

Akár csak ’84-ben, most is megfogalmazható az igény: a fejéről a talpára kellene állítani a rendszert. Oda kellene pénzt, tudást összpontosítani, ahol a munka folyik. Így. Még egyszer. ODA KELLENE ÖSSZPONTOSÍTANI PÉNZT, TUDÁST, AHOL A MUNKA FOLYIK.

De nézzük tovább: „a tanár fölöttesei szemében nem képzett szakember, hanem gyanús egzisztencia, akinek szakadatlanul dokumentálnia kell, hogy ért ahhoz, ami pedig tanult mestersége.”

Pedig nyolcvannégyben nem kellett óraszám-kimutatást irkálni, nem kellett egyetlen érettségi dolgozatot három helyen dátumozni, aláírni. Nem kellett az érettségi anyakönyvet hetvenvalahány(!) helyen aláírni, lepecsételni. Nem kellett az osztályok neveltségi szintjét hatvan kérdéses pontozólapon fölmérni, három év múlva kiszámítani a fejlődést. És így tovább, hadd ne soroljam az abszurditásokat. Csak egyet. Tegnapelőtt írattuk meg a kompetencia-felmérést. Előtte megkaptuk azt a kis füzetet, amelyben szóról szóra leírták, mit kell mondanunk (eltérni tilos!). Hogy például. „Lejárt az idő. Mindenki tegye le a tollát. Most tíz perc szünet következik.” és így tovább. És ebben csak az egyik baj, hogy a Hivatal nem bízik abban, hogy egy tanár a saját szavaival is el tudja mondani mindezt, a másik baj az, hogy fogalma sincs a dolgokról! Például arról, hogy mondjuk egy csapteleppel a tanárára támadó gyerek (ha bejön egyáltalán megírni) egy ilyen mesterkélt mondatra hogy fog reagálni. A Hivatal feltételezi, hogy egy ilyen mondatra egyből leteszi a ceruzáját? Azt hiszi, hogy a gyerekek egy nagy részének elég egy mondatot egyszer elmondani? Tényleg csak ennyit tud az iskolai életről?

És ami mindezek háta mögött húzódik, az a legnagyobb mételye a magyar iskolának. A bizalomhiány, illetve a bizalomhiány gerjesztése. Hogy rád küldjük az ellenőrt, hátha hibáztál. Hogy a naplót írd nagy nyomtatottal, különben retteghetsz, hogy megbüntetnek. Hogy a diákokat külön jogszabályokkal kell védeni tőled, diákjogilag is, titokvédelmileg is. Nyilván azért, mert a tanár aljas. A tanár disznó. A tanárod bűnöző lenne, ha nem védenénk meg tőle. Nem számít, hogy esetleg akadna olyan gyerek, aki találna egy tanárt, akiben megbízna, akihez odafordulna, akitől segítséget várna. Addig bombázzuk rémségekkel, miegymással, amíg végre letesz arról, hogy a tanárához forduljon.

Pedig a tanár és a diák egy oldalon van. Ennek kellene a legfontosabb üzenetnek lennie. Néhányan megpróbálják például az órai erőszakot ráterhelni a tanárokra, miközben éppen fordítva van. A gyerek azért bántja, mert megérzi: ez a tanár épp olyan nyomorult, mint én, packázhatok vele.

Ez a legfontosabb üzenet: a tanár kiszolgáltatottságának mértéke azt jelzi, hogy mekkora a gyerek kiszolgáltatottsága. Sőt. A gyerek megbecsültsége megegyezik tanárának megbecsültségével.

Lehet, hogy megfogalmazni nem tudja a gyerek, de tökéletesen megérzi: egy pitbull sokkal többet ér, mint ő. Ugyanis aki pitbullt idomít, többszörösét keresi, mint aki csak őt neveli.

Ha egy iskola úgy néz ki, ahogy, ha egy tanárnak negyed konyhaasztalnyi helye van, akkor a gyerek van alábecsülve.

Ha testnevelő kollégám évtizedekig szívja a parketta alól felszálló bitumenport, nemcsak az ő egészsége károsul, hanem a gyermek fontosságára is fény derül.

Ha én egyetlen törött talpú, lyukas cipőben tanítok végig két évet, ebben a cipőben megyek biciklikirándulásra az osztályommal, ugyanebben jövök ide hozzászólni, akkor nemcsak én vagyok leminősítve, hanem tanítványaim is.

Ha én, aki gyerekek tucatjait indítottam el utakon, esélyét sem látom, hogy saját öt gyermekem közül akár kettőt is taníttatni tudjak, akkor az én reménytelenségemet a tanítványaim is megsínylik.

Ha én eszeveszett mennyiségű munkát végzek a legminimálisabb megélhetés reményében, akkor a tanítványaim ugyan miért gondolnák, hogy érdemes tanulni, érdemes tudni?

Igen. Mindenképpen tudatosítani kell, hogy a tanári nyavalyák nem elsősorban tanári nyavalyák (mi valahogy számot vetettünk szegénységünkkel, bár megszokni nem tudjuk), hanem elsősorban diáknyavalyák.

Nincs idő. Az ország iszonyatos süllyedése az iskolában hatványozottan mutatkozik meg. Az ország iszonyatos süllyedését meg kell állítani. Nem lehet kicsi lépésecske-kezdeményekkel kivergődni innen. Adok húszezer többletet a pályakezdőnek: titkárnőként még mindig kétszer annyit is kereshetne.

Az iskola helyreállítása nélkül nem képzelhető el semmiféle felemelkedés.

Az iskola logikáját azonnal vissza kell állítani. Ahogy már az elején is mondtam: az iskolai élet középpontjába a gyereket és a tanárt kell állítani. (Elég rémséges, hogy ezt meg kell fogalmazni…) A hierarchia tetejére az iskolában folyó munkát kell állítani. Az oktatási dolgozók hierarchiájában a terepen dolgozó pedagógusokat kell a legmagasabbra tenni. A terepen dolgozó pedagógusokat el kell kényeztetni. A terepen dolgozó pedagógusok köré bizalmi légkört kell építeni. De szép lenne például, ha egyszer ezt mondaná nekem a hatalom: „Figyu, látjuk, hogy egy csomó jó dolgot csináltál, olyanokat is, ami nekünk eszünkbe se jutott volna. Látjuk, hogy értékeket hozol létre. Látjuk, hogy ezerrel dolgozol a gyerekek kedvéért. Arra gondolunk, adunk a kezedbe feltételeket, lehetőségeket, találj ki jobbnál jobb dolgokat, bízunk benned.”

Nincs más út, csak ez. Ha nem akarjuk, hogy egy teljesen lesüllyedő országban az erőszak árnyékában, biztonsági kamerák és biztonsági őrök, beléptető rendszerek tövében vegetáljuk végig életünket, akkor nagyot kell lépni, nem mellébeszélni.

Végül két megjegyzés.

Nem beszéltem sok mindenről. A tanárképzés periférikus voltáról, anomáliáiról. A pedagógusok helyéről a helyi társadalomban. A pedagógusok napi gondjairól. És így tovább. Akit mindez érdekel, betekintést nyerhet a pedagógusélet különböző területeibe az osztályfőnökök honlapján futó virtuális kongresszusra kattintva. Ezt a fórumot az hozta létre, hogy többen meguntuk a Terep és a Kastély közötti áthághatatlan szakadék létezését. Sokan úgy érezzük, hogy a különböző pedagógiai társaságok egy része vagy mondjuk a Köznevelés című újság messze a fejünk fölött létezik, beszél biztosan érdekes, de nem lényeges kérdésekről. Mi megpróbáltuk a mindennapi életből feltérképezni az iskola állapotát.

A másik. Az eddig elmondottakból egy dolog következhetne logikusan, az öngyilkosság. Mégis naponta bejárunk, éjszakáig dolgozunk, utána megyünk a gyereknek, idegeskedünk, ha valami nem úgy sikerül. Miért megyünk be? Mert fontos. Mert még mindig lehet nagy csöndeket teremteni. Most hétfőn például matekórán az osztály mesélt az osztálykirándulásáról. A Terror Háza kapcsán elkezdtünk beszélgetni, meséltem nekik a gulágról, Auschwitzról, Szolzsenyicinről, hogyan kellett újságpapírba csomagolva olvasni a Gulág szigeteket stb. – öt perccel kicsöngetés után jöttünk rá, hogy vége az órának. Pedig a matekórák zöme kudarc.

Bemegyünk, mert sok gyerek számára fontosak vagyunk.

Bemegyünk, mert valahogy át kéne menteni a kultúrát.

Bemegyünk, mert jó tanítani.

Bemegyünk, mert belső igényünk, hogy be kell mennünk.

Nincs nagyobb cinizmus annál, amikor a politikai kurzus röhögve épít a belső igényességünkre.

Achs Károly

–

Figyelem!
A Birkaiskola rovat korábbi gyakorlatával szemben a szöveg szerzője valós személy, tartalma komolyan veendő.